Vangjel Kasapival 2014 májusában találkoztam Tiranában, az Angi Vera című film vetítésén a magyar nagykövetség által rendezett filmnapon. Egymás mellett ültünk, meglepődhettem volna, hogy albán létére milyen szépen beszél magyarul, de tudtam, hogy egy nagykövetség látókörében mindig van néhány idős személy, akik vagy magyarok, csak hosszú évek óta élnek abban az országban, vagy az adott ország állampolgárai, de valami miatt szorosan kötődnek Magyarországhoz. Ezért mikor beszélgetni kezdtünk, inkább csak boldoggá tett a felismerés, hogy Albániában is van erre példa. Közös ezekben az emberekben, hogy különleges élettörténetük van és ez az arcukra, a tartásukra, a tekintetükre van írva. A 76 éves Vangjel Kasapi arcáról is, amint meghallotta, hogy magyarként élek Tiranában, sugárzott a kíváncsi meglepődés és a jóindulat. Magyarul onnan tanult meg, hogy egyetemistaként két és fél évet Budapesten töltött a Műszaki Egyetem diákjaként. Szívesen megtudtam volna többet akkori élményeiről, és hogy Albániába visszatérve hogyan tudta hasznosítani azokat. Nagy örömömre vállalta, hogy a Kíváncsi Utazó blog első interjú alanya lesz, így nemrégiben újra találkoztunk Tirana központjában egy étteremben, ahová ô – meglepetésemre – raki-val (albán pálinka-féle), sós mogyoróval és a filmnapon már említett saját készítésű vaskos magyar-albán szótárral érkezett.
RME: Nem is tudtam, hogy ebbe az étterembe kívülrôl is be lehet hozni ennivalót.
VK: Ami náluk nincsen, azt igen – de persze az étlapról is kell majd rendelnünk valamit.
Hadd gratuláljak, már az első találkozásunkkor feltűnt, hogy az akcentusán alig lehet észrevenni, hogy Ön nem magyar. Említette, hogy egyetemistaként Budapesten élt. Pontosan mikor, milyen keretek közt tudott ilyen folyékonyan megtanulni magyarul?
1959 szeptembere és 1961 decembere között Budapesten éltem egyetemistaként. Az első tanévben csak magyar nyelvet tanultunk, aztán másfél évig a Budapesti Műszaki Egyetem gyengeáramú karának a hallgatója voltam.
Hogyan került az 1950-es évek végén albánként egy magyar egyetemre? Voltak Önön kívül más albán diákok is, akik akkoriban Magyarországon tanultak?
A szakközépiskolát még itt Tiranában végeztem el, ezt követte egy három éves szakmai gyakorlat, amit szintén Albániában, a sztálinvárosi hőerőlműnél töltöttem
[a város mai neve Kuçova]. Egyetemre a szakmai gyakorlat letelte után jelentkezhettem. Azt, hogy Magyarországon szeretnék továbbtanulni, a gyakorlatom vezetőjének kellett jeleznem. A jelentkezési lapom aztán felkerült az oktatási minisztériumba, ahol pozitív elbírálásban részesültem. Akkoriban ösztöndíjjal Magyarországra évente már csak öt albán diák mehetett, 1949 és 1956 között az éves kvóta még nyolcvan fôt jelentett. Aztán 1961 decemberére legnagyobb sajnálatomra úgy alakult a politikai helyzet, hogy egyik napról a másikra nekem is csomagolnom kellett
[1961: a Szovjetunió és a szovjet blokk országai megszakítják a kapcsolatot Albániával]. Ismertem több albán diákot is, akik velem egyidôben Magyarországon tanultak: ketten szintén a Műszaki Egyetemre jártak, voltak ezen kívül gyógyszerész, biológus, vegyész, geológus, építész, kertészmérnök hallgatók stb. mindenfelé az országban.
Hogy érezte magát Magyarországon? Milyen emlékei vannak? Kérem, meséljen!
Nagyon jól éreztem magam, csodálatos két és fél évet töltöttem Budapesten
[szélesen mosolyog]! Első évben a kollégiumunk a Zsombolyai utcában volt, a Feneketlen tótól nem messze. Itt együtt tanultam a magyar nyelvet orosz, kínai, görög, amerikai, iraki, szudáni, vietnámi, indonéz, ciprusi, ghánai, mongol, francia, német és kubai diákokkal
[egy fényképen mutatja őket sorban]. Az első félévben általános nyelvet, a másodikban már fizikai és matematikai kifejezéseket is tanultunk. Emlékszem, a kollégium közelében volt egy szabadtéri mozi, ahová gyakran eljártunk. A második tanévtől kezdve már fent laktam a Várban, a Műegyetem kollégiuma a Mátyás templom szomszédságában volt. Hatan laktunk egy szobában, a szobatársaim mind az öten magyar vidéki fiúk. Az egyetemre a 9-es villamossal jártunk, amire felszállni a Lánchíd megállónál kellett, leszállni pedig a Gellért Hotelnél – ott, ahol Zogu király esküvői fogadása is volt
[Albánia királya, I. Zogu 1938-ban gróf Apponyi Géraldine-t vette feleségül; a nagyszabású esküvôt Tiranában tartották, de röviddel ezután Budapesten is rendeztek tiszteletükre egy fogadást, aminek a helyszíne a Gellért Szálló volt]. Többször voltam kirándulni: kétszer a Balatonnál – Balatonszemesen és hajóval Badacsonyban, – a városok közül pedig jártam Pécsen, Egerben, Tokajban, Tatabányán, Miskolcon és Debrecenben. A váci cementgyárban egyszer – magyar gimnazistákkal és vietnámi egyetemistákkal együtt – nyári munkát végeztem. Szerettem nagyon a magyar ételeket és persze a magyar bort: a konyha az első kollégiumomban volt a jobb, de kóstoltam igazi magyar házi “kosztot” is, mert a műegyetemi szobatársaim sokszor kaptak otthonról csomagot. Bulizni leginkább a Margitszigetre jártunk, ott lehetett táncolni, meg a gimnáziumok és a vállalatok által rendezett partikon. Az énekesek közül Toldy Máriát és Németh Lehelt szerettem a legjobban, több slágerüket a mai napig szívesen dúdolom: A Margit hídnál járok én…, Ázni-fázni egyedül járni…, Engem elveszítni nehéz...! Jól emlékszem még a Ferencváros focicsapatra… néhányszor jártam a Népstadionban: egyik alkalommal pl. helikopter hozta a labdát, ez akkor volt, mikor Pelé volt a vendégjátékos… emlékszem olyanra is, mikor úgy jutottunk be a nézôtérre, mint “sportújságírók”
[neveti].
Járt azóta Magyarországon? A régi barátaival tartja még a kapcsolatot?
Van néhány régi barátom, igen, akikkel leginkább levélben tartom a kapcsolatot. Hosszabb idôre azóta egyszer mentem vissza: 1998-ban két hetet töltöttem Budapesten az egyik kedves barátom meghívására.
Köszönöm, hogy elhozta megmutatni a Magyar-Albán Szótárt, ami 2011-ben jelent meg az Ön szerkesztésében. A kötet összeállítása óriási munka lehetett, mennyi ideig dolgozott rajta, és egyáltalán, miért vágott bele?
Amikor 1961 decemberében hirtelen Magyarországról hazajöttem, itthon Tiranában fejeztem be az egyetemet. Gyengeáramú mérnökként elôször az albán nemzeti rádiónál, majd egy elektronikus központi laboratóriumban helyezkedtem el. A munkám során azonban sajnos nem igazán kellett használnom a magyar nyelvet. Mérnöki szakfolyóiratokat olvastam ugyan, de hiányzott a mindennapos kötetlen nyelvhasználat, hiszen a magyart, a sok diákkori emlék miatt is, nagyon szerettem. Mire 1993-ban a laboratóriumból nyugdíjba mentem, elhatároztam, hogy nyugdíjas éveimben napi elfoglaltságként magyar-albán szótárt állítok össze. Tudomásom szerint albán szerzô magyar-albán szótárt még nem készített - milyen hasznos lett volna, ha a nyelvtanulásom kezdetén létezett volna már ilyen! A következô több, mint 14 évben azután napi nyolc órát foglalkoztam a szótár készítésével. A kiadott kötetben végül 50.000 címszó és több, mint 24.000 magyar kifejezés és szólás szerepel.
Igazán tiszteletre méltó, hogy ennyi munkát fektetett ebbe a szép projektbe. Hol lehet a szótárt beszerezni, ha valaki szeretné kézbe venni, hol teheti azt meg?
Mikor a Magyar-Albán Szótár 2011-ben megjelent, tartottunk egy könyvbemutatót Tirana idegen nyelvû könyvesboltjában az Adrionban, amin a magyar nagykövet úr is megjelent. Azóta található példány az Albán Nemzeti Könyvtárban valamint a Viktor Eftimiu
[Rr. Elbasanit] és a Tirana e Re
[Rr. Abdyl Frashëri] könyvesboltokban is. Mindemellett boldog lennék, ha a szótár elôbb-utóbb valamelyik magyarországi könyvtárban is megtalálható lenne.
Beszélgetésünk legvégén hadd kérdezzek még valamit, ami a blog olvasói számára fontos lehet: ha valaki szeretne ellátogatni Albániába, Ön milyen úticélt ajánlana neki, amit feltétlenül látnia kell?
Bár szûkebb értelemben véve nem úticél, elsôként mégis az
albán konyhát említeném, azon belül is a
halételeket. A kulinária Albánia legnehezebb idôszakaiban is magas szinvonalúnak számított, az ország bármely részén jár az ember Shkodrától Sarandáig, Durrës-tôl Pogradecig, mindenütt talál magának színvonalas helyi éttermet. Konkrét úticélként pedig a Vlorai-öböl bejáratánál felkvô
Sazan-szigetet - egykori katonai bázis - javaslom felkeresni: az 1950-es években háromezer katona állomásozott rajta, ma már a hidegháborús korszak egyik “élô múzeuma”. A sziget évtizedek óta érintetlenül áll és lakatlan: az egykori barakkokat, bunkereket és a kiterjedt földalatti alagútrendszert látni felér egy idôutazással szerintem.
A Sazan-szigeti katonai bázis a Vlorai (másnéven “Pashaliman”) tengeri bázishoz tartozott, ami az 1950-es években – a kommunista szovjet-albán együttmûködés idején – a szovjetek egyetlen Földközi-tengeri támaszpontja volt. Az öbölben hadihajók, tengeralattjárók állomásoztak, a kor legfejlettebb védelmi és hírszerzési technológiája volt jelen. Az 1960-as évek elején aztán, mikor a szovjet-albán viszony megromlott, a szovjetek kivonultak a támaszpontról, és az öbölben - albán anyagi javak híján - évtizedekig maradt minden a régiben. Sazan szigete a turisták által idén nyártól lett látogatható (videó itt, Sazan-sziget a térképen, bôvebb info a szigetrôl magyarul itt, angolul+szuper képek itt).
Ha pedig valaki Vangjel Kasapi Magyar-Albán Szótárát szeretné kézbe venni, azt mostantól már Budapesten a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Központi Könyvtárában is megteheti!
