A II. Erzsébet brit királynő elhunytát követő néhány nap tegnap a temetéssel zárult ünnepélyes ceremóniája, valamint a királynőről megjelent visszaemlékezések és méltatások, mind azt az érzetet erősítették, hogy a történelem egy pillanatát éljük.
A királynő 70 éves uralkodásának a végére értünk és valóban, lezárult egy korszak (lásd. Erzsébet élete mozgóképeken).
A britek, - a képernyőkön át az egész világgal kiegészülve, akik mondhatjuk, hogy egy emberként gyászolták és rótták le tiszteletüket Erzsébet koporsója előtt, feltétlenül így érezhettek.
Az ember ilyenkor megáll egy pillanatra. Számot vet a saját életével, halandóságával. Felteszi magának a kérdést, hogy mi fog ezután történni, hogyan tovább?
Ahogy mindezen elgondolkodtam, eszembe jutott két történelmi visszatekintés, melyeket nemrégiben olvastam. Az első nagyjából két-, a másik egy évszázaddal ezelőtti eseményeket idéz meg. Mindkettő szerzője a mostanihoz hasonló történelmi helyzet a kortársak általi benyomásait próbálta meg visszaadni: amikor meghal egy korszakos személyiség, egy uralkodó, és a világ körforgása a közvélemény számára - úgy tűnik - megáll egy pillanatra.
Íme a két idézet: hogy fogadták Napoleon és Ferenc József halálhírét - e két lenti szerző meglátása szerint - az emberek.
„Napóleon 1821. május 5-én fél 5-kor halt meg Szent Ilona szigetén, Longwoodban. A halálhír a vitorlás hajó gyorsaságával jutott el Európába. A császár sokrétű egyéniségéhez híven a hír sokféle visszhangot keltett. Csodálkozást is kiváltott a rövid gyászjelentés. Betegség, halál? Az ilyesmi közönséges halandóknak való. [...] De hiszen tulajdonképpen már élve eltemették a „kis sziget”-en, s nem is titkolták előtte, hogy fogsága haláláig tart. Ez most bekövetkezett, s Európa tudomásul vette. A Napoleon nélküli Európában az élet már régóta ment tovább, Waterloo is bevonult a jelentős történelmi események sorába. A nagy száműzött sorsa foglalkoztatta ugyan az emberek képzeletét, de bonapartista felkelések sehol sem robbantak ki, a népek, szokás szerint belenyugodtak a történelem új fordulataiba. Az élő Napoleon befutotta földi pályáját, a távoli szigetre történt számkivetése már a targikus vég hosszú előjátéka volt. Prométheuszi sorsának kellett beteljesednie ahhoz, hogy szelleme egykor újra élő politikai erővé váljon. Erre azonban akkor még a legvilágosabb elmék sem számítottak. – Ez már nem esemény, asszonyom, csak egy napihír! – jegyezte meg szellemeskedve Talleyrand egy fényes társaságban” (Feleki László: Napoleon utókora)
„Kilenc felé járt az idő. Hűvös novemberi este. Néhány perccel előbb olyan volt a főváros képe, mint más háborús estéken; az utca ilyenkor a legcsöndesebb: a színházba vagy vacsorára indulók eltünése, az esti rikkancsok elnémulása után. A járdákon néhány megkésett ember haladt el, az úttesten árva konflisló fáradt patái csattogtak. Egyéb semmi. De ma este kilenckor váratlanul megélénkült mindenfelé. Színházakból, mozikból, még a vendéglőkből is hirtelen kisereglett a nép; halkan, szótlanul jöttek ki az emberek sietve és némelyek még csak most gombolgatták a felöltőjüket. Mindenki hazafelé indult. Csak egy pillanatra állt meg egy-egy csoport a napilapok hirdető táblájának fénylő négyszöge előtt, melyen egyetlen sürgönynek az araszos betűi sorakoztak feketén. És a háborús jelentések egyhangúságában megfáradt emberek fölfigyeltek. Ezen az estén, ebben az órában egyébre gondoltak, mint a megszokott „Höfer”-rébuszok megfejtésére, elfeledték rövid időre a növekvő nyomorúságot, a mindennapi aggódást a fronton lévőkért, az epekedést a fogságba esett hozzátartozókért, az elesettért való gyászt. Mindenkin valami általános csapásnak önkéntelen és öntudatlan érzése vett erőt, valami nagy, közös aggodalom a váratlan és ismeretlen jövővel szemben. Azon a tündöklő papírtáblán Ferencz József halálhíre állott. Mindenki tudta, hogy igaz és mégis el nem hihetően hangzott. Csak erőszakkal lehetett elképzelni, hogy az, akinek trónraléptére még a legöregebb emberek sem emlékeztek, az, aki majdnem azonossá lett a magyar királyság és az osztrák-magyar monarchia fogalmával, aki legtöbb ember előtt már nem is élő és halandó embernek, hanem el nem múló szimbolumnak látszott, hogy az nincs többé. Erőszakosan kellett levonni a gyászhír következményét, azt, hogy mától fogva új uralkodó van, alig ismert fiatalember, – nem többé az az öreg, mindenki előtt ismert és mégis mindig rejtélyes nagyúr, kit mindenki valami örökkévaló és soha meg nem változó legfőbb hatalomnak tudott. Anak a hírnek hallatára, amely pedig az emberi egyenlőség örök törvényét igazolta, majdnem csodálkozás vett erőt az embereken, akár a természet mindennapi rendje változott volna meg.” (Gróf Bánffy Miklós: Emlékeimből)
#/media/File:John_Collier_-_Lady_Godiva_-_c_1898_-_Herbert_Art_Gallery_and_Museum.jpg){kind=link}
.jpg){kind=link}
