Iskolabusz, eső, köd, ennyiféle ember.
Ez Belgium.
Ez pedig itt egy Brüsszelben élő magyar költő (verse).
Tóth Csilla:
Ez Belgium
Tegnap egy asszony váratlanul
megszólított,
és hogy mikorra várható.
Gondoltam, hogy mindjárt sor kerül közöttünk
az esőre, ködre, és hogy hideg lett tegnap óta,
meg arra is, hogy honnan való vagyok,
volt még harminc perc hátra fél ötig,
idegenek, ha buszra várnak,
eltársalognak néhány semmiségről,
kérdeztem is,
hogy mit szól ehhez a rongy hideghez,
tegnap még sütött,
ez Belgium, mondta ő, és hozzá tette még,
- mint, aki verset mond fel, éppen úgy-
hogy
most nagyon nehéz neki,
mert meghalt az apja október elsején,
és nem tudja elfelejteni,
az arcát, a szemeit, ahogy ott feküdt
a nappali kövén, aludni sem bír,
nyugtatókon él,
a mama is fontos, de az apja
mégiscsak az apja,
egyetlen és nagyon különleges,
és nem tudja, értem-e,
hogy ez mennyire nehéz.
ő
depressziós lett, fáradtan bolyong,
de talán jobb lesz majd, ha újra dolgozik,
mert kedvesek vele, a főnöke,
a munkatársai, a munka
és az idő is biztosan segít,
ők
muszlimok, Marokkóból jöttek,
de a papát csak itt tudták eltemetni,
nincs annyi pénz, sajnos nincs nekik,
hogy ott nyugodjon a testvérek között,
de jobb ez így, a család mégis itt van,
és kijár hozzá kétszer is naponta,
mindez, nem tudja, jól értem-e, hogy
mennyire nehéz.
És
még mindig volt húsz perc fél ötig.
A formázandó francia szavak
eltűntek, már nem kerestem őket,
csak bámultam, hogy mi történik itt,
hogy kerültem ebbe a nem várt jelenetbe,
nem tudtam, hogy mit kell most mondani,
talán az időjárásról, vagy arról, hogy ki vagyok,
honnan jöttem,
és hogy tudom miről beszél,
és értem is, meg sajnálom nagyon,
csak beszélni nem tudok róla,
azt nem tudok,
helyette inkább, ne lepődjön meg, de attól félek,
közel vagyok hozzá, hogy felé nyúlok,
fogom magam, és egész váratlanul
megölelem, és talán megsimogatom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése