Brüsszelben, illetve máshol is ahol Belgiumban megfordulok, nagy rajongója vagyok az utcai könyves dobozoknak, amikbe fölöslegessé vált könyveket lehet behelyezni és cserébe elhozni onnan mások által benne hagyott nekünk tetsző köteteket. Budapesten is találkoztam már ilyennel, de itt előszeretettel gyűjtögetek könyveket a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár kiselejtezett darabjai közül is – a fiókkönyvtárakba belépve könnyen észrevehető az asztal, amire felsorakoztatják a könyvtár számára már nem kellő köteteket – egyes darabok ingyen elvihetők, mások egészen kis összegekért, igazi kincsekre lehet köztük bukkanni.
Egy ilyen FSZEK-beli selejtezés alkalmával jutottam hozzá a Szemere Bertalan 1836-1837. évi nyugat-európai útinaplóiból összeállított „Utazás külföldön” című kötethez (Helikon, 1983). Ha útinaplóról van szó, mindig megnézem, járt-e az írója valamelyik általam ismert országban. Ezúttal szerencsém volt, e kiváló 19. századi honfitárs – a kor divatja szerint – „Németföld, Franciaország, Nagy-Britannia és Irland, valamint Helvécia” mellett töltött pár napot „Németalföld, Belgium s rajnavidék” városaiban is.
A könyv utószavából kiderül, hogy nem Szemere volt az egyetlen magyar ifjú, aki Nyugatra ment tanulni és tapasztalni akkoriban. „Az 1830-as évek dereka Magyarországon a nagy külföldi utak korszaka volt. Az a nemzedék, melynek a legnagyobb szerep jutott 1848-ban, majd a kiegyezés idején, úgyszólván kirajzik nyugatra, a kifejlődöttt kapitalizmus országaiba, hogy megismerkedjék annak civilizációjával és kultúrájával. A példát ehhez az idősebb nemzedék adta, elsősorban Széchenyi István, aki a Napóleon utáni Európát utazta be [...]. A húszas éveikben járó magyar utazók a szó szoros értelmében tanulmányutakat végeznek, és utazásaikban az iparos mesterlegények vándoréveinek párhuzamára lehet ismernünk. Eötvös József, Trefort Ágoston, Pulszky Ferenc – és Szemere Bertalan – tanulmányútjai nemcsak kiegészítőül szolgálnak már bevégzett tanulmányaikhoz, hanem olyan tapasztalatok megszerzését szolgálják, melyek az államrendszer és a társadalom átalakításában segíthetik őket.” (Sőtér István)
Szemere Bertalan (1812-1869) jogász, politikus és író, 1848-ban a Batthyány-kormány belügyminisztere, majd a forradalom és szabadságharc alatt a Magyar Királyság második miniszterelnöke. Huszonnégy évesen, 1836 májusa és 1837 szeptembere között tette e szemléletformáló utazást. „Ajánlat s társ nélkül indultam a nagy világnak mint csolnak, mely a hazai partoktul eloldódva, vitorla és lapát nélkül bocsátkozik tengerre s átadja magát a habok kényének” – olvasható a könyv előszavában.
Az alábbiakban Szemere Bertalan Belgiumban töltött két napjának leírásából mutatok részletet, fogadják szeretettel a 2025. év e mostani ünnepi időszakában. Az utazó írásmódja régies, a felvillanó benyomások azonban közel kétszáz év távlatából is ismerősek: összehasonlítás a „rendezett” Hollandiával és a „nagy testvér” Franciaországgal, aktív vállalkozások-szervezetek és kulturális élet, valamint a meghatározó történelmi örökség - Antwerpen fellegvára, Brüsszel csatornái, elmélázás a waterloo-i csatamezőn Napóleon hatásán, Louvain-i városháza, Liège gyárkéményei.
„
...Amszterdamból egy hajnalon indulék el, s a csinos Utrechtben kevés ideig mulatván, s Gorinchem mellett, a Waal-Maas egyesült, s ekkor nagy széltől csapkodott folyamon egy lélekvesztő csolnakban áttétetvén; este Bréda erősített falai közt nyugodtam le. […]
Brüsszel, Augusztus 28-án, 1837.
Míg Belgiumba bejuthatánk, szörnyű bosszúságul katonaőrök által hétszer szállíttatánk le s háromszor cserélénk kocsit; s ez még nem háború, a háborús állapotnak csak szele, de alkalmatlan ez is, mint a mennykőé. A belga föld jól művelt föld, de a hollandinak kerti kellemével nem bír, s új emberfaj az új földön. A szőke szín mindinkább feketére hajlik, a szelíd angyalképet tüzes barna arc váltja föl, s az eltűnt vonzó tisztaságot az ékes szalmakalap sem feledteti el, mi a népnek kedves tekintetet ád. […].
Az élénk s már kőházas Antwerpenben, melynek fellegvára napjainkban is nevezetessé lőn, néhány órát tölték, s különösen gyönyörködém a derék gót egyházban, s híres művű magas tornyán. Mint utazandónak, innét neked két tanácsot küldök: első, hogy ha a várost tisztán akarod meglátni, korán kelj föl, mikor még alszik a nép, s mozgás, zaj, embertömeg nem háborít sem szemet, sem figyelmet; másik, ne végy kalauzt, de tervrajzot, s ha mulatásod rövid leend, hágj föl valami tetőre, s midőn a környéket szemléled, főbb utcákat s téreket is magyaráztasd meg magadnak. E mód olcsóbb, mert a kalauzok nagy bért kívánnak; jobb, mert ki önmagára támaszkodik hamarébb hon van, ellenben kit két nap vezetnek, azt a tizedik nap is vezetni kell, s ehhez járul, hogy tapogatás közben sok érdekesre rá bukkanhatni, s tudakozódás gyakran kellemes ismeretségbe juttat. A kalauz megmutatja, mit jelesnek tart a világ vagy ő, mi nem mindig az, sőt ha nem kap mennyit kére, ezt sem mutatja meg mind, hanem mihamar elugrik, mondván: „uraim, itt egyéb jeles nincs”.
Innét gözkocsin menék Brüsszelbe, mely a királyné tiszteletére éppen ki volt világítva. Brüsszel két elemből áll, egyiket Párizsból, másikat Hollandbul vette. A királypalota a pompás parkon keresztül épp úgy szemközt esik a Palais de la Nation-nal, mint Párizsban a Tuileriák a kerten s Champs Élyséen által szembe tekintenek a L’Arc de Triomph-fal; a követ-terem itt hív utánzásra a párizsi követ-teremnek; boulevard-ok övezik körül, mint Párizst; az utcák szinte csavargók s keskenyek; az építésmód sok helyütt hasonló, s népe víg, eleven, s esetenként daloló csoportok húzódnak végig az utcákon – szóval Brüsszel kis Párizs. De ha tekintünk némi házi szokásokra, s itt-ott a holland gégenyelvet halljuk, ha az utcák s csatornapartok sétányainak árnyékában járdalunk, ha északi oldalán csatornák s vízmedrek közé tévedünk: a hollandi városokra emlékezünk – szóval így Brüsszel rokonkép Hollanddal. A nép nem belgának, csak franciának mondja magát, s Párizsra, mint napjára vagy órájára figyelmez, mert az nem pusztán Franciaországnak anyavárosa, hanem minden franciának, lakjék bárhol széles e világon. S az 1831-i fordulat friss életelvet hozott a tömegbe, s azóta a nemzetben, mint egy tavaszfölden sűrűn kelnek, bimbóznak, gyümölcsöznek a sokréle vállalatok, egyesületek, jótékony intézetek. És mi oka e termékenységnek a gondolatban, s ez iparkodásnak a kivitelben? Bizodalom a kormányban, és szabadság a vállalkozásban. [...]
Kirándulék a waterlooi csatamezőre is. Ily helyeken keveset látunk, de sokat érzünk, s gyakran csak azért nézzük meg, hogy elmondhassuk: ott is voltam. Egyedül meglepő a 220 láb magas s 1680 láb körzetű hordott hegy azon helyen, hol az Oránia herceg sebet kapott, melynek csúcsán a 15 láb magas és 18 láb hosszú fölséges ércoroszlán áll. Midőn a franciák Antwerpent a múlt években meghódíták, ez oroszlánt le akarták dönteni, s Gerard tábornagy alig bírá meggátlani. A waterlooi nap, mit a Blücher segédül jötte nélkül bizonyosan elvesztendett Wellington évenként még ma is megünnepel, s min az angol királynak emlékül egy-egy zászlót szokott küldeni; következményeiben nagy nap. Európa sorsának új irányt adott, a jobbat adta-e? – sokan azt hiszik, bajos megmondani. Képzelem Napóleont sötét homlokkal és süllyedt képpel visszatérni. [...]. Életpályája iszonyú röpület, mint egy kalandozó szép s vad kométáé, népből Európa urává s Európa urából rabbá lett, ki a szűk szobában, melyben lakott, sem volt gazda; [...]
Brüsszelt 29. reggelén hagytam el, s a csodaszép városházú Louvainen s a gyárgazdag Liège-en átutazván, egy napot mulattam a történetileg híres Aachenben, hol Nagy Károly született, uralkodott és nyugszik az általa épített kúpegyházban...
”
Utazás külföldön – Válogatás Szemere Bertalan nyugat-európai útinaplójából, Helikon Kiadó, 1983
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése