Micsoda egy bagett!

 Micsoda egy bagett (a képen a középső)! 

 

Fotó a Brüsszel, rue d'Enseignement-i Paul Péküzlet és Kávézó faláról. 

A képen Franciaország régióinak jellegzetes kenyérfajtái. 

A Paul Boulangerie francia központú franchise, 1889-ben alapították.

Újonnan nyílt Spilliaert-terem & benne a „BePaper 1918-1950” kiállítás

Hagyományosan mellőzött művészeti ág, a PAPÍR kerül főszerepbe azon a kiállításon, amelyet a nyár elmúltával elsőként néztem meg Brüsszelben.

Spilliaert-terem néven új kiállítóterem nyílt a Királyi Szépművészeti Múzeumban, melyben PAPÍR-ból/ra készített alkotásokat bemutató kiállítások váltják majd egymást. A mostani, október 19-ig látogatható első tárlat „BePaper 1918-1950” címmel a két világháború közötti belga papír-művészetet mutatja be. 

Miért izgalmas a „BePaper 1918-1950” kiállítás? 

A két világháború között folyamatos kísérletezés, megújulás volt jellemző a belgiumi művészeti színtéren... szürrealizmus, expresszionizmus, konstruktivizmus... Mindehhez hozzákapcsolódott a PAPÍR térnyerése – míg korábban csak vázlatok-skiccek alapjául szolgált, ekkorra saját jogon vált művészeti alkotások alapanyagává. A papír olcsó volt, változatosan alakítható, könnyen terjeszthető pl. plakát, újság, könyv, tapéta,  kollázs formájában, ami óriási szabadságot ad egy művésznek. A kor nem kisebb alkotói próbálták ki magukat a papírral – René Magritte, James Ensor, vagy a terem névadója, Léon Spilliaert például – ahogy a kiállításon is látható.

Kiknek ajánlom? 

A Spilliaert-terem egy üdítő színfolt a brüsszeli Királyi Szépművészeti Múzeum „Régi Mesterek/Old Masters” szárnyában, de önálló látogatást is megér. Én kamasz lányommal "ugrottam be" egy órára kifejezetten ezt a termet megnézni (mielőtt moziba ment) – a változatos színek, formák, témák, textúrák az ő képzeletét is megérintették. 

A terem névadójáról: Léon Spilliaert (1881-1946) belga festőművész volt, aki szinte kizárólag papírra dolgozott, és akinek számos műve található meg a múzeum gyűjteményében. A Spilliart-terem koncepciója, hogy az itt rendezendő időszakos kiállításokon rendszeresen fókuszba állítanak majd valamilyen alkotót/szempontot/témát a papír-művészethez kapcsolódóan, és hozzá illesztenek Spilliart-műveket a gazdag gyűjteményből. 

Ízelítőül néhány fotó:

Fürdőző nő (Baigneuse), Léon Séilliaert talán legismertebb műve 
(1910, ecsettel fekete tinta és pasztell papíron)

René Magritte könyvillusztrációja
Paul Éluard Az alvás erkölcse című verséhez (1941) 

Nulla úr otthonában (Monsieur Zéro chez lui),
egyike Roger Van Gindertael négy képből álló sorozatának
(1925, újság és nyomtatópapír kollázs tollal és ecsettel
valamint fekete tintával és fehér gouache festékkel)

Jozef Peeters Váza-tervei
(1923, akvarell ceruzával papíron)

Újra Brüsszelben... vendéglői vacsora

 

A nyár elmúltával újra Brüsszelben. Vajon melyik fogást választottam?

- A képen alulról a második táblácskán szereplő "Boudin Noir-Blanc..."-t, az "fekete-fehér" kolbászt. A "fekete" része nagyon hasonlít a mi véres hurkánkhoz csak rizs nélkül, az alma kompót nagyon izgalmas mellé, plusz krumplipüré.

Egy hasonló "véres hurka" plusz alma kombinációt már korábban megmutattam ebben a bejegyzésben, ott az alma karamellizált is, ami még jobban megbolondítja.

Mindkét fogást feltétlenül ajánlom!

A Budai Vár déli lejtőjén Török-kori sírkert

 
B: A Buzogány-torony és a Déli Rondella a Váralja utca felől, jobb szélen 

a fák takarásában a Török-kori sírkert

J: A Török-kori sírkert

Tudták, hogy a Budai Vár legdélebbi sarkán, a Buzogány-torony és a Déli Rondella alatt a domboldalon található egy apró török sírkert? 

A hely lentről a Váralja útról lépcsőn, vagy a Várkert bazár felől is megközelíthető, de a megfelelő útvonal megtalálásával lesétálhatunk a Magyar Nemzeti Galéria bejáratától is (a Vár Pest felőli oldalán jelenleg több helyen is építkezés és útépítés zajlik, ezért van, ahol a liftet igénybe kell venni). 

E kis kerítéssel körbevett turbános sírkövek látványa ezen a helyen meglepő és nem meglepő egyszerre. Meglepő, mert Magyarország fővárosának szívében, történelmi központjában vagyunk, ahol leginkább magyar ill. keresztény emlékeink kerülnek bemutatásra. Ugyanakkor nem meglepő, hiszen dicsőséges múltunk része az is, hogy közel 150 kínkeserves év után, jelentős európai katonai összefogással, 1686-ban végül sikerült kiűzni az oszmán megszállókat Budáról, aminek miért is ne lehetne mementója itt, az utolsó vérig menő harcok helyszínén. Tisztelettel adózni az elhunyt ellenség emlékének univerzális emberi érték. 

Forrás: Fortepan, PestBuda

Ami a sírkövek eredetét illeti, mind a török korból valók, de különböző helyekről kerültek ide. A Buda 1686-os visszafoglalásáról készült egyik korabeli metszeten látható a félig lerombolt Déli Ronella mellett egy „kidőlt-bedőlt” török temető, a II. világháború után ezt figyelembe vették a rekonstrukciót végző történészek. A feltárások során a környező területekről előkerült sírköveket az 1960-as évek közepétől gyűjtötték ide össze, ezért a sírkert inkább emlékhely, nem temető. 

Nem olyan régen egyébként még kb. húsz turbános sírkő volt szétszórva e füves lejtőn (az idősebb budapestiek a forrás szerint még emlékezhetnek), számuk mára maximum tízre apadt. A körülöttük lévő fák is gondosan megválasztott keleti növények pl. atlaszcédrus.

A várhegynek ez a lejtő a legkevésbé ismert, eléggé félreeső része. Aki járt már a BTM Vármúzeumában, talán jobban ismerheti. A látvány miatt is érdemes elzarándokolni ide, lentebb a tabáni Alexandriai Szent Katalin-templom, távolabb a Dunán az Erzsébet- majd a Szabadság-híd, jobbra az Aranyszarvas vendéglő és mögötte a Gellért-hegy lankái láthatóak. 

A sírkert közvetlen szomszédságában padok és egy játszótér is áll, úgyhogy megpihenni, vagy gyerekekkel sétálni-játszóterezni is érdemes eljönni.

Forrás: PestBuda 

További török-kori emlékek a Budai Vár környékén: Az utolsó budai pasa emlékműve,  Rudas Gyógyfürdő, Gül Baba türbéje

A békebeli Cirio

 Bár már nem vagyok Brüsszelben, ezt a pár képet mindenképpen szerettem volna még most a nyár elején megosztani, hátha valakinek épp a következő hetekben (júliusban-augusztusban) lenne kedve egy kis boldog békeidős nosztalgiázáshoz – étel - (vagy pohár) ital kíséretében, itt lakóként vagy rövidebb-hosszabb időre turistaként kiutazva. 

 A vendéglő/söröző a Le Cirio, mely a nemrég felújított Tőzsdepalota szomszédságában található Brüsszel szívében. A névadó, Francesco Cirio olasz vállalkozó volt, aki konzerv élelmiszerek egyik első kifejlesztőjeként és exportőreként vált sikeressé Európában (a márka a mai napig létezik, biztosan ismerik pl. a sűrített paradicsomukat  a magyarországi boltok polcairól). A hely 1886-ban Cirio-mintaboltként és „fogyasztói szalon”-ként nyitott meg és egyike volt a Szentpétervártól Zurich-en át Párizsig működő tizennyolc Cirio üzletnek. Mára ez a söröző az egyetlen, amely megőrizte az eredeti Cirio-üzletek korabeli karakterét – gazdag divatos Art Nouveau enteriőr, hátul még látható az egykori pult, a pénztárgép, az irodaajtó, a falon a különböző országokban elnyert rangos díjak üvegkeretben. 

 Miközben az ember az italát kortyolgatja és körbenéz, a 19-20. század fordulójának viszonyairól annyi minden jut az eszébe. A Belga Királyság 1830 óta létezik, 1867-től az Osztrák-Magyar Monarchia. Az olasz egység 1861-ben, a német tíz évvel később jött létre. Belgium az ipari forradalom vívmányainak köszönhetően Európa második vezető gazdasági ereje ekkoriban (szénbányák, vasút, bankszektor, ezekkel együtt járó városfejlesztés, művészetpártolás... bár sötét árnyként az egész mögött ott húzódik az afrikai gyarmat, Kongó kizsákmányolásának szégyene is melyre majd csak hosszú évtizedekkel később derül fény). A szomszédos Tőzsde (la Bourse/de Beurs) 1873-ban nyitotta meg kapuit. 1851 óta az országok és a gazdasági szereplők világkiállításokon mutatják be újításaikat, a Cirio elsőként 1867-ben a párizsin vett részt. Nem sokkal később azután kitör az I. világháború ami mindent felülír... 

 Sör helyett ezúttal a ház specialitását, a Half and Half-t kóstoltam meg, ami félig pezsgő és félig fehérbor (mindkettő olasz). Késő délelőtt volt, valamivel ebédidő előtt. Csodálkoztam, de az ital egyáltalán nem szállt a fejembe (még ha a fenti kép nem is feltétlenül erről tanúskodik).

A Le Cirio a térképen 

 

"A régi brüsszeli villamosaink" metró-festmény

A jelen és a múlt iránti nosztalgia. "A régi brüsszeli villamosaink", Paul Delvaux (1898-1994) festménye a Bourse metró állomáson Brüsszelben.

Házfal Ixelles-ben

V mint Victoire

Brüsszelben rengeteg a zöld terület – parkok, kisebb-nagyobb tavak, erdő(k)... (állítólag itt a legnagyobb az európai fővárosok közül az egy négyzetméterre jutó zöld területek aránya). Az egyik közparkban sétálva ma erre a névadóját bemutató táblára lettem figyelmes (imádok ezekről tájékozódni, így kelnek életre az olvasányokból és történelmi tanulmányokból ismert nevek). A táblán ez állt: „Victor de Laveleye Park”... Victor de Laveleye a két világháború között volt miniszter Belgiumban... de mint kiderült, nem (csak) erről volt nevezetes.

Amikor 1940-ben a II. világháború idején a németek lerohanták Belgiumot, de Laveleye – számos társával együtt – Londonba menekült, ahol a BBC a belga ellenállók számára sugárzott „Rádió Belgium” adójának a tudosítója lett.

Victor de Laveleye-t aztán a Rádió Belgium 1941. január 14-i adásában tett bejelentése nyomán háborús hőssé lett: felszólította honfitársait, hogy használják a „V” betűt a megszállókkal szembeni ellenállásuk kifejezésére – a „V” franciául (Victoire) és flamandul (Vrijheid) is a „győzelem” szó kezdőbetűje.

E bejelentést követő hetekben pedig egyre többször jelentek meg a falra festett „V” betűk Belgium és Hollandia utcáin, mígnem a szimbólum szélsebesen elterjedt Európa-szerte – leghíresebb használója minden bizonnyal Winston Churchill brit miniszterelnök volt, aki időnként szivart is tartott közben az ujjai közé szorítva (tenyere irányát nem mindig találta el helyesen, befelé fordítva a jelzés valami egészen mást jelent).

A „V” kézjelzés diadalmenete, mint tudjuk, a mai napig tart – gondoljunk a távolkeletről Európába látogató lelkes szelfiző fiatalokra.

Fenti képek: 2. kép: a Radio Belgique stábja, de Laveleye az ülő sorban balról az első (Wikipedia) 3. kép: Winston Churchill és a híres kézjel (Wikipedia) 

További forrás: The Brussels Times 

Gyöngyvessző, avagy örök természet

Ma, Budapesten... bár a kép (közel) ötven évvel ezelőtt, (közel) kétszázötven kilométernyire keletre, gyerekkorom helyszínén is készülhetett volna:

#maipillanatkép

A magyar költészet napjára

Egy ideje gondolkodom rajta, hogy április 11-én majd milyen verset osszak itt meg. Juhász Ferenc József Attila sírjára című 1963-ban megjelent versére esett a választásom, mely amikor a közelmúltban elolvastam, nagyon megrendített. 

Nézzétek, milyen mérhetetlen indulatot hasít fel e késői utód lelkéből, mikor a temetőben példaképe sírját meglátva rádöbben, hogy nem a költői nagyságához méltó helyre temették el – A HOSSZÚ VERS RÉSZLETÉT L. LENTEBB. Mindez pedig előhozza belőle a merengést a költői lét – korszaktól független – megpróbáltatásai felett. 

Nemzetközi közegben élve elgondolkodtam azon is, milyen óriási vállalkozás egy ilyen szöveget – verset, irodalmi művet – más nyelvre átültetni. Hogy a magyar nyelvet beszélőkön kívül mások is érthessék, élvezhessék, értékeljék... ezáltal minket, magyarokat, a magyar gondolkodást jobban megismerve. 

Olvasom, hogy Danilo Kiš (1935-1989) készített a József Attila sirja-ról szerb fordítást a megjelenése után nem sokkal. Ahol - milyen fontos eleme/kívánalma/szemléletmódja ez egy műfordításnak - nem a szó szerinti egyezésre, inkább a vers értelmének a megjelentetésére helyezte a hangsúlyt: „azon rétegekre, amelyekkel a vers kapcsolható a szerb – és a horvát – költészet világához, és ezáltal rezonanciát találhat a magyartól eltérően felépülő költészet hagyomány- és értékrendjében.” (Bányai János elemzése, 1993) 

De jó lenne ezt a Kiš-féle fordítást is valahol(gy) elolvasni.

----

József Attila sírjára (részlet) 

írta Juhász Ferenc 

Képzelet-rózsa, gondolat-nárcisz, képzelet-őszirózsa, semmi-liliomkupac, 

erjedő, dühödt, vak, burjánzó-állkapcsú, szagos-fogsorú virág-kazal, 

liliom, nárcisz, rózsa-szerkezetű, illatos-agyú csönd apró sírodon, kicsi 

gyermek-sírodon Mesterem, Testvérem, Ősöm, Apám, jézus-nemzőszervű 

halottam, a mindenség törékeny csődöre, angyalszárnyú kék kristály, 

a lét idegrendszerének nyüszítő hálózata, halottak élén őgyelgő árva fiúcska, 

tejút-homlokú sírás, világfekete testvér-szorongás, a hályogos-szemű isten 

szemgolyójába halottból új szemlencsét ültető finom kés, a világ kimetszett 

szemgolyója, mely mindig újra kinő, mint a tarajos-gőte szemgolyója, 

ha kimetszik: újra kinő a koponya-gödörben a kocsonya-gomba, az akarat 

gyümölcse, sárkány-pupillájú élő üvegvirág; apró gyermek-sírodon csalán, 

Krisztus-szakáll, tövis-bokor zöld eposzai, nyári-arany csontszobrai, 

gyűrt villamosjegy, rozsdás konzervdoboz, homályában poshadt esővíz, 

a holtak fölszálló könnye, tavalyi viszeres-lábszárú gyertyacsonk, fekete-

kukacú szentlélek-gerinccel a tavalyi gyertya rózsaszín hányadéka, amit 

mi égettünk Erzsikével merengve sorsomon s a tiéden merengve, 

 Mert te itt fekszel az út másik felén... 

[...] 

Mert hol keresselek, mert szomjazom nagyon, mert magam vagyok 

és nincs italom, most kellenél, mint testvérnek a testvér, 

mert kellene, hogy bántsál és szeressél, te harmincmilliárd 

 sejtből fölépült Szorongás, a Boldogság Húsvéti Sejttemploma, 

mert kellene, hogy megüsselek, s nem-hervadó sebet üss utód-szívemen, 

hogy ordíts velem, mint apjával a gyermek, mert az apák nem 

futnak el a fiak elől és gyűlölöm azokat, akik elmenekülnek, 

és hol keresselek mert szomjazom nagyon, és úgy eltikkadtam 

a szomjúságtól... 

Link a teljes vershez itt 

Bányai János elemzése Danilo Kiš versfordításáról "Lazán, hűtlenül, pontosan", 1993